Dobronak a magyar nyelvterület délnyugati peremén, a Szlovén Köztársaság területén, annak keleti régiójában fekszik. Néprajzi csoportokban gondolkodva a település Hetés kulturális egységéhez kapcsolódik. A tájegység körülhatárolásakor a egyes kutatók Dobronakot még Hetés részének tartják, mások annak peremén helyezik el. A dobronakiak többnyire nem vallották magukat hetésieknek, kultúrájukkal a vidék városias településéhez, Alsólendvához igyekeztek igazodni. Nagy múltra tekint vissza az egykor mezővárosi rangú Dobronak és a hetési tájegység egyházigazgatási kapcsolata, ugyanis Hídvéget és Bánutát leszámítva Hetés települései a dobronaki plébániához tartoztak. A vidék lakosai vasárnaponként ide jártak misére, s halottaikat is sokáig Dobronakon, az úgynevezett hetési temetőben helyezték örök nyugalomra. A település földrajzi elhelyezkedésének, adottságainak köszönheti azt, hogy kiemelkedhetett a környékbeli falvak közül és mezővárosi fejlődésen mehetett keresztül. Helyi kezdeményezésre, helyi támogatással 2003-ban vette kezdetét a tudatos néprajzi gyűjtőmunka, mely egy Dobronakon létrehozandó helytörténeti-néprajzi gyűjtemény tárgyi anyagának megalapozását tűzte ki célként. A három éven át folyó munkában a helyi fiatalsággal összfogva, a Szegedi Tudományegyetem Néprajzi Tanszékének munkatársai és diákjai, a szegedi Móra Ferenc Múzeum és a mohácsi Kanizsai Dorottya Múzeum néprajzos szakemberei vettek részt. Az első két évben zajló tárgygyűjtés eredményeként a népélet szinte minden területét reprezentáló, gazdag tárgyi anyag, számos dokumentum és archiv fotó került elő a padlásokról, s a fiókok mélyéről. Fontos, s egészen a gyűjtemény megnyitásáig munkát adó feladat volt a tárgyak konzerválása és nyilvántartásba vétele. A munka oroszlánrészét nyári néprajzi táborok keretében végezték az imént felsorolt résztvevők. Az anyagot minél teljesebb formában igyekszik a gyűjtemény a látogatók számára közkinccsé tenni. A kiállításokat és az enteriőröket befogadó épület a 20. század folyamán jegyzői lak, orvosi lakás volt, majd egy ideig kocsmaként üzemelt. A házat az 1940-es években a Gönc család vásárolta meg. Az épületet a táj népi építészetének hagyományait figyelembe véve, kódisállással ellátva állították helyre. A gyűjtemény a település népéletében, hagyományvilágában egykor fontos szerepet betöltő jeles napi ünnepek, társasmunkák hagyományőrző szándékkal történő felelevenítésének, bemutatásának is helyet ad.
A „Dobronaki ház” utcafrontra néző, legnagyobb kiállító-helyiségében, a helytörténeti anyaghoz szervesen kapcsolódva a néprajzi tematika is felvillan a tablókon, valamint a vitrinekben elhelyezett tárgyak kapcsán. A katonaélet, az iparosság, a vallási élet, az oktatás, az iskola világa, és az emberélet fordulói jelennek meg rövid szövegek, fotók, iratok, és kisebb tárgyak tolmácsolásában. Az előtérből jobbra nyíló helyiségbe lépve a látogató egy polgári ízlést tükröző, az 1950-es évek világát idéző szobabelsővel ismerkedhet meg. A bejárattal szembeni helyiségben a házimunka- valamint az iparos szintű kézműves tevékenységek tárgyi anyaga kapott helyet. Mind a szoba, mind pedig a kézműves kiállítás felől eljuthat az érdeklődő a konyába. A 19-20. század fordulójától épült téglaházak konyháiba zárt rendszerű, főzőfelülettel és sütővel (redlivel) egyaránt ellátott tüzelőberendezéseket építettek, melyek füstje – a paraszti gyakorlatban korábban jellemző szabadtüzelős, füstöskonyhás házzal ellentétben - már a kéményen át távozott. A ház sártapasztással ellátott padlása kiállítótérként, amolyan bemutató-raktárként funkcionál. Itt főként a nagyobb tárolóeszközök: a szalmából font kópicok, a vindük és különféle ládák, gazdasági eszközök várják majd az érdeklődőket.

Dobrovnik leži na ozemlju Republike Slovenije, v njeni vzhodni regiji, na jugozahodnem robu madžarskega jezikovnega območja. V etnografskem pogledu spada naselje h kulturni enoti Hetés. Kot krajinsko enoto Dobrovnik nekateri raziskovalci opredeljujejo kot del pokrajine Hetésa, drugi pa ga postavljajo na njen rob. Dobrovničani se običajno niso opredeljevali za prebivalce Hetésa, s svojo kulturo so se bolj zgledovali po meščanskih naseljih pokrajine, predvsem Dolnji Lendavi. V preteklosti je potekalo zgledno sodelovanje med cerkveno upravo, trgom Dobrovnik in pokrajino Hetés, saj so z izjemo Mostja in Banute spadala vsa naselja pokrajine Hetés k dobrovniški fari. Območni prebivalci so ob nedeljah hodili k maši v Dobrovnik pa tudi svoje mrtve so še dolgo časa pokopavali tukaj, v ti. hetéskem pokopališču. Zemljepisni legi in značilnosti naselja gre zahvala, da je Dobrovnik postal kot trg v primerjavi z okoliškimi vasmi.
Na pobudo kraja in z njegovo pomočjo se je leta 2003 začelo zavestno etnografsko zbirateljsko delo, katerega cilj je bil položiti materialne temelje za domoznansko-etnografsko zbirko. V času triletnega dela so skupaj s krajevno mladino sodelovali tudi sodelavci in študentje Katedre za etnografijo univerze Szeged, strokovnjaki Muzeja Móra Ferenc v Szegedu in strokovnjaki Muzeja Kanizsai Dorottya v Mohácsu. Rezultat dveletnega zbiranja materialov je bila bogata zbirka predmetov, ki so predstavljali vsa področja življenja ljudi, številni dokumenti in arhivske fotografije, ki so jih našli na podstrešjih in omarah vaških hiš. Pomembna naloga, ki je trajala vse do odprtja zbirke, je bila konzerviranje in evidentiranje eksponatov. Levji delež nalog so v okviru poletnega etnografskega tabora opravili zgoraj navedeni udeleženci.
Materiali so v kar najpopolnejši obliki postavljeni na ogled obiskovalcem kot javna lastnina.
Hiša, ki nudi prostor razstavam in interjerjem, je bila v 20. stoletju bivališče notarja, zdravnika, nekaj časa pa je bila tudi gostilna. Okrog leta 1940 je hišo kupila družina Gönc. Obnovili so jo in upoštevaje tradicijo tukajšnjega ljudskega stavbarstva dogradili preddverje. V zbirki so z namenom ohranjanja in varovanja tradicije predstavljeni tudi pomembnejši ljudski prazniki in skupna kmečka opravila, ki so imela nekoč pomembno vlogo v življenju ljudi in v njihovi tradiciji.
V največjem razstavnem prostoru »dobrovniške hiše«, ki je obrnjen na cesto, je na razstavnih panojih predstavljena etnografska tematika in predmeti v vitrinah, ki so tesno povezani z domoznanskim gradivom. Kratka besedila, fotografije, zapisi in manjši predmeti pričajo o vojaškem življenju, o obrtništvu, verstvu, šolstvu in pomembnejših postajah človeškega življenja (rojstvo, krst, poroka in smrt).
V prostoru, ki se iz vhoda odpira na desno, lahko obiskovalec vidi notranjost sobe, ki odraža meščanski okus in čas iz 50-ih let 20. stoletja. Opremo - postelje in omare - v tem času niso več izdelovali spretni kmečki mojstri, ampak mizarji, ki so se ukvarjali z izdelavo pohištva. V letih med obema vojnama je bil čedalje bolj prisoten šivalni stroj, ki so ga poganjali z nogami, in je stal pred oknom sob v pomeščanjenih kmečkih družinah. Na stenah še visijo svete podobe in sakralni predmeti, ki spominjajo na »svete kotičke« sob iz nekdanjih časov. Med razstavljenimi eksponati so kot posebnost razstavljena oblačila oz. ljudska noša. Dobrovniška moška in ženska noša se je veliko prej preoblikovala in pomeščanila kakor noša okoliških vasi pokrajine Hetés, kjer so se vztrajno oklepali tradicionalnih oblik in motivov.
V prostoru, nasproti vhoda, so dobili prostor predmeti, povezani s hišnimi, rokodelskimi in obrtnimi opravili. Na razstavni površini, ki je v obliki stopnic pred desnim zidom stoji lončenina iz Dobrovnika in okolice: lonci za smetano, mleko in kuho, vrči za vino, vrči za vodo in ročne pinje. Danes je skoraj povsem pozabljeno, da je bil Dobrovnik v 18. in 19. stoletju poleg sosednjih Filovcev in Kobilja najpomembnejše središče lončarstva pokrajine, kjer so izdelovali tudi črno lončenino. Okrog 1770. je deloval lončarski ceh in v Dobrovniku je bilo takrat 72 lončarjev. Statistika kaže na nenehno upadanje števila lončarjev, med obema vojnama je v kraju delalo le še nekaj lončarjev.
V samooskrbovalnem kmečkem načinu življenja je bil doma izdelan tekstil nepogrešljiv, saj so iz njega pripravljali večino svojih oblačil, brisač in namiznih prtov, posteljnine ter vreče in ponjave za kmetovanje. Pridelovali so konopljo, za nežnejše tekstilne izdelke pa lan, njuna obdelava je pomenila pomembno hišno opravilo. Tudi orodja, ki so jih uporabljali v ta namen, so razstavljena v tem prostoru. S trlico so ženske trle lan in konopljo, nastalo predivo razčesale na lesenem grebenu s kovinskimi zobci, da se je ločilo slabše predivo od boljšega, nato pa so ga spredle na kolovratih. Nit so navijale na motovilo, po beljenju pa na krožni vitel (garnik, garlanko, vojalo, garnovko), s krožnega vitla so s pomočjo pripomočka za navijanje klopk (štrüfita, špuljenke) navile v klopke. Sledil je zadnji delovni postopek, in sicer tkanje na statvah. Poleg naštetih delovnih orodij so razstavljeni tudi preprostejši tekstilni izdelki, ki so jih uporabljali ob delavnikih in bogato okrašeni tekstilni izdelki, ki so bili za okras v hiši.
Obiskovalci lahko iz sobe in iz prostora z rokodelskimi predmeti pridejo v kuhinjo. V kuhinje opečnatih hiš iz obdobja na prelomu 19. in 20. stoletja so postavljali zaprta ognjišča s površino za kuho in pečico za peko, katerega dim je bil – v nasprotju s prejšnjimi črnimi kuhinjami - speljan v dimnik. Posebnost pokrajine je bil poleg kuhinjske omare še sklednjak s policami, ki so bile vdelane v steno, in kjer so shranjevali kuhinjske pripomočke in steklenino. Kuhinja »dobrovniške hiše« se je občasno napolnila s hrano, v pečici so se pekle hrustljave preste ti. »pereci«, v zimskem času pa so prostor uporabljali za kuhinjska dela, povezana s kolinami.
Tudi z blatom ometano podstrešje hiše deluje kot razstavni oz. razstavno-skladiščni prostor. Tu so večje posode za shranjevanje: pletena košara »košünta« za shranjevanje žita, čebri, različne skrinje in gospodarska orodja.
Gospodarske razmere pokrajine je do sredine 19. stoletja določala živinoreja. Po izsuševanju v prvi polovici 19. stoletja se je na račun pašnikov povečala površina njiv, kjer so pridelovali predvsem ajdo, proso, koruzo, krompir, zelje in buče. V gospodarskih zgradbah na koncu hiše in na dvorišču so na ogled večja kmetijska orodja – plugi, brane, lesen vejnik oziroma »bint« - z živinorejo povezani jarmi in orodja za konjsko vprego, kakor tudi voz, ki je v odličnem stanju, in ki so ga nekoč uporabljali v prometu, še posebej pa za prevoz tovora. Prav tako so v dvoriščnih zgradbah razstavljena orodja in izdelki posameznih obrtnikov: mizarjev, čevljarjev, kovačev in kolarjev.
Z informativnimi besedili, fotografijami, pisnimi dokumenti, zemljevidi in samimi predmeti smo si prizadevali čimbolj večplastno in natančno predstaviti posamezne segmente ljudskega življenja v Dobrovniku v času od 18. do 20. stoletja.